Konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga


Konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga

PRICE: FREE

INFORMÁCIÓ

NYELV: MAGYAR
ISBN: 852945719
FORMÁTUM: PDF EPUB MOBI TXT
FÁJL MÉRET: 18,16

MAGYARÁZAT:Konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga

Napi Ildi: A citromtorta különös szomorúsága. A fenti könyv inspirált. A történetben szereplő családtagok különös képességekkel rendelkeznek. A nagyapa a szagok alapján bármit el tudott mesélni az emberekről. Az apa be se megy a kórházakba, mert tudja, hogy ott szembesülne a saját speciális érzékelésével és összeroppanna alatta. Inkább ügyvéd konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga. Az unokáknak azonban nem adatott meg a választás. Rose, a főszereplő, egy étel íze alapján érzékeli a készítője érzelmi állapotát. Később egyre több információhoz jut az ízek alapján. Bármelyik étkezésnél bármi kiderülhet. A testvére pirítósát képtelen megenni; a sarki pék sütijét harag ízesíti; a szőlődzsem savanyú nehezteléssel teli. Erre keresi a könyv a választ. Rose végül megbarátkozik az érzékelésével — bár közben rengeteget éhezik miatta - végül pedig a saját sorsa és mások szolgálatába sikerül állítania. Nem mesélek többet, hátha el akarod olvasni. Azért is jutott eszembe ajánlani Rose meséjét — mesének nevezik a műfajt a fülszövegben - mert ez nem is annyira misztikum. Több kliensem szenved vagy szenvedett az érzékelése miatt. Volt olyan, aki folyamatosan moziszerűen látta a testetleneket. De végül, sok évvel később, amikor már egy évtizede pedagógusként dolgozott, újra vágyakozott arra, hogy valami módon kapcsolatba kerüljön a megszüntetett adottsággal és valami spirituális vagy segítői tevékenység szolgálatába állítsa.

Amikor fiatalon átélte a veleszületett érzékelés képeit, még felkészületlenül érte és sokkolta. Nem támasztotta meg semmi, sem az értelme, sem a szülei, sem a tapasztalata. Szerintem egyikünk sincs egy ilyen élményre felkészülve. A másik kliensem intenzíven érzékeli a környezetében az emberek állapotát. Szegény nincs jó állapotban. Valljuk be, mi se szeretnénk a villamoson a körülöttünk utazók összes lelki és mentális trutymóját átélni. Hogy mit lehet tenni? Kíváncsi vagyok, vajon neked vannak-e olyan adottságaid, amivel kezdtél vagy nem kezdtél valamit. Illetve olyan, amivel nem tudtál mit kezdeni. Az antropozófus Rudolf Steinernél a minap pont erről olvastam. Az emberi fejlődés egy ezelőtti szintjén az ember olyan értelmi tudattal rendelkezett, amihez kapcsolódott egy közvetlen megértés is. Vagyis az ember értelmét megtámogatta egyfajta álomszerű tisztánlátás. Vagy nevezzük ösztönös, kozmikus, érző gondolkodásnak, amelynek az éterikus szív volt a központja. Régi szent iratok emlegetik is. Ezt váltotta fel az értelmes és logikus fejgondolkodás — ennek a bűvöletében élünk és szenvedünk most. Ez már több, mint az eredeti szívgondolkodás. Közben megőrizzük az éntudatot, a logikus gondolkodást, mert erre még szükségünk van, hogy lelkiismeretesen kereshessük az igazságot.

Ezt az utat végig kell járnunk: a fej intelligenciájától a szív intelligenciájáig, a mindennapi megismeréstől a magasabb szellemi megismerésig. Rudolf Steiner szerint ma is előfordul egyes embereknél, hogy ahhoz hasonló tudatállapot lép fel, mint ami régen általános volt. Ez az állpot az én ellenőrzése nélküli. Nevezhetjük extraszensz vagy médiumi állapotnak is. A felbukkanó képességek ösztönösek, atavisztikusak. Minden ilyen képesség valamelyik csakrához köthető, azonban a csakra ilyenkor fordítva forog és nem elég tiszta — legalábbis Rudolf Steiner szerint. Tehát ha ilyen képesség bukkan fel valakiben, akkor képeznie kell magát. Vizsgálnia kell a valóságot, gyakorolnia kell a logikus gondolkodást és elkötelezetten kell keresnie az igazságot. Közben meg kell erősítenie a személyiségét — bármilyen rosszul is hangzik ez. Hogy támasztékot találjon a rendszere, ne őrüljön meg, ne váljék az érzékelése áldozatává. Ha foglalkozunk önismerettel, megerősítjük magunkat lelkileg és közben úgy jutunk magasabb érzékelések birtokába, hogy az eleve megszokott érzékeléseket a tudat fejlesztése során finomítjuk.

Kitartó gyakorlással, munka közben a képesség fejlődik — pont abban a mértékben, amilyen mértékben a rendszerünk az elviselni képes. ISM: Ezt az utat kellvégig járnunk: a fej intelligenciájától a szív intelligenciájáig, a mindennapi megismeréstől a magasabb szellemi megismerésig. Nem szívesen reklámozok ilyesmit, de ha nincs pénzed megvenni a citromtortás regényt, akkor le is töltheted a netről. Az analitikához használt sütik annak a megértésére használhatók, hogy a látogatók hogyan érintkeznek a weboldallal. Ezek a sütik segítenek az információk előállításában, hogy mérhető legyen például a látogatók száma, az ún. A szükséges sütik az oldal működése szempontjából nélkülözhetetlenek. Ezek a sütik alapvető funkciókat látnak el, és a biztonságos működésért felelnek, természetesen anonim módon, személyes adatok mentése nélkül. Napi Ildi: A citromtorta különös szomorúsága A fenti könyv inspirált. Mit lehet tenni? Hát, például konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga a képességeket. Már találkoztam olyannal, aki ezért ivott — hogy ne lássa, amit lát. Ő ezt a megoldást találta. Vagy le is lehet állíttatni az érzékelést valakivel, aki ért hozzá. Ez is lehet megoldás. De van egy olyan sejtésem, hogy minden adottságunk, képességünk egy lehetőség, amivel kezdeni kell valamit. A legcélravezetőbb talán, ha megtanulunk a képességgel bánni és valami jóra használni emberek javára, üdvére. Vagy megtanulhatjuk, hogyan határolódjunk el mások érzéseitől, lényétől. Kijelölhetjük a lényünk határát, hogy élhetővé váljon az élet. Persze könnyű nekem, kibicnek. Az én képességeim lépést tartanak a lelki felkészültségemmel. De a pontos konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga mindjárt kitérek. A fej intelligenciájától a szív intelligenciájáig Az antropozófus Rudolf Steinernél a minap pont erről olvastam.

Honnan jön Rose speciális érzékelő képessége? Mi a legjobb? Olvasói hozzászólás: Szia Ildikó! Szerintem nagyon aktuális "problémára" világítottál rá. Legföljebb nem vallja be magának, vagy nem tudja mi az. Nemhiába van ennyi pótcselekvés, mentális betegség, stb. Gyerekként jobban, aztán mivel nem kapunk rá választ, s "ennekúgysemveszedhasznát" tartalmú beszólások után eltemetődnek. Nekem egyébként az a tapasztalatom, akikkel beszélgettem, inkább szenvednek tőle, mint áldásként élik meg. Talán azért mert "racionális" világunkban, nincs ezeknek az érzékeléseknek bizonyító ereje. Ha valaki megtanulná, hogy ezt az érzékelést valamilyen módon, így a konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga szolgálatába pl. Szerencsére erre is van példa, itt fel lehetne sorolni a világ óta a képzőművészeti remekeket. Vagy a tudományokból, bár ott sok a szellemi tulajdon lopása Az más kérdés, hogy ezek az emberek mennyire szenvedtek a racionális földhözragadtságtól. S finoman fogalmaztam "Hogy támasztékot találjon a rendszere, ne őrüljön meg, ne váljék az érzékelése áldozatává.

Ebben a mondatban fogalmaztad meg azt, ami engem nyomaszt mostanában, s amiről próbáltam már írni konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga korábban. Úgyhogy köszönöm, hogy összefoglaltad azt, ami és ahogyan zajlik a világ om ban mostanában. Ölellek, Ildi. Manage consent. Analitika Analitika. Szükséges Szükséges.

Legnagyobb döbbenetére fedezi fel magában ezt az adottságot, az anyjából ugyanis — az ő életvidám, ügyes kezű, tevékeny édesanyjából — a lemondás és a kétségbeesés íze árad. Az ételek egyszeriben — és életre szólóan — veszedelemmé, fenyegetéssé válnak Rose számára. Bármelyik étkezésnél bármi kiderülhet. A bátyja, Joseph pirítósát képtelen megenni; a sarki pék sütijét harag ízesíti; a szőlődzsem savanyú nehezteléssel teli. Átokkal is felérő adottsága révén a kislány olyan titkos tudás birtokába jut, amit minden család elrejt a világ szeme elől — az édesanyja családon kívüli életét, az édesapja elhidegülését, Joseph hadban állását az egész világgal. Ám… tovább. Ám Rose felcseperedvén mégis megtanulja hasznosítani ezt az adottságát, és rájön, hogy vannak olyan titkok, melyeket még az ő ízlelőbimbói sem képesek érzékelni. A citromtorta különös szomorúsága sziporkázó mese arról, hogy milyen mérhetetlenül nehéz tiszta szívből szeretni valakit, akiről túlságosan sokat tudunk. A szívszorítóan mulatságos, bölcs és szomorú történet azt bizonyítja, hogy Aimee Bender olyan író, akinek káprázatos prózája a mindennapi élet furcsaságait veszi górcső alá.

Aimee Bender két ízben kapott Pushcart-díjat, ben Tiptreedíjra jelölték. Számtalan antológiában jelentek meg írásai, műveit eddig tíz nyelvre fordították le. Los Angelesben él. Eredeti megjelenés éve: A citromtorta szomorúsága az, hogy pontosan annak az ötletnek képtelen ízt adni, ami egyediséget adhatna neki, ami érdekessé tehetné. Mert egyébként a regény egy teljesen átlagos család teljesen átlagos története lenne — önmagát kereső, magányos anya, életével elégedett, de otthon gyerekei által vendégként érzékelt apa, magába forduló, távolságtartó, zseninek induló, ám csak jóeszűnek bizonyuló fiútestvér, és egy lassan már kamaszodó kislány, aki próbálja megérteni a körülötte levő világot és önmagát. Meg egy rendkívül jófej barát és egy távoli, szinte ismeretlen nagymama, aki apránként adja át a csaldának élete kacatjait. Mindenki megvan a maga kis világában, az átjárások alig létezőek, a kommunikáció úgyszintén, az emberek lassan mozdulnak el egymás felé, ha egyáltalán. Szinte félnek kimozdulni sekélyes, unalmas, ám megszokott kis komfortjukból. Hányan és hányan írták ezt már meg… Ami Bender regényének savát-borsát adhatná, az a kis csavar, ami miatt a műre a mágikus realizmus konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga szürrealizmus címkéket aggatjuk hogy mennyire indokoltan, hát, nem is tudom : főszereplőnk, a kis Rose felfedez magában egy rendkívüli képességet: megérzi az emberek főztjében ezek hangulatát, érzelmeit.

Az efféle csodás képesség pedig nem fenékig tejfel, hiszen hirtelen megváltoztatja, bonyoltultabbá teszi a világot, átrajzolja az emberekről alkotott eddigi képet, felfedi a látszat mögött rejtőző titkokat. Kell ez neki? Kellene ez nekünk? Egy képesség, mellyel nem igazán tudnánk mit kezdeni, mely megkomplikálná az életünket, mely kizökkentene kisszerű ürességünkből? Talán jobb nem rájönni, erről beszélek. Fő az egyszerűség! Csak semmi izgalom! Rose-nak sem egyszerű a dolga, menekül is az elején a rá zúduló meglepetések elől, mégis, lassan megtanul élni adottságával, rádöbben testvére, Joseph titkára, sőt másokéra is. Csak valahogy a története lesz kissé üres ízű, mint ama ominózus citromtorta, űr, hiány ásít belőle, klisék és sablonok fád, egyeníze. Pedig tele a világ csodás képességű emberekkel és írókkal … Persze van, aki egy életen át fél felfedezni saját titkait, meg olyan is, aki ott feltételez csodás képességet, ahol talán nincs is. Ez utóbbi esetben nem kellene erőltetni. Az ürességnél még a borsos citromtorta is jobb — mindenesetre egyedibb. Érdekes, hogy teljes természetességgel el tudtam fogadni, hogy Rose az ételeken keresztül képes annak készítőjéről és az alkotórészek származásáról mindent megtudni.

Mintha ez nem is lenne olyan furcsa… Viszont, ami Joseph-et illeti, nem voltam képes felfogni a dolgot — teljesen ki is ment a fejemből, hogy várjak valami szürreálisat a történetben. Szomorú történet volt ez egy szomorú sorsú családról: mindegyikük annyira egyedül van ebben a négyfős családban. Talán nem is véletlen, hogy minden úgy konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga, ahogyan. Jól olvasható a könyv, ezért jól is haladtam vele. Szeretem az ilyen könyveket: a nem fizikai súlyuktól és témájuktól függetlenül olvasmányosakat. Régóta várólistán volt a regény, örülök, hogy sorra került végre. Nehéz, nehéz kimosni ennek a könyvnek az ízét a számból… bár amikor kóstolgattam is eklektikus volt a fűszerezés. Egyrészt zseniális, majdhogynem világi kedvencem lett. A szürrealizmusban mindig az a fantasztikus, mikor zsigerből elhiszem az elrugaszkodott valóságát. Nos, ez a regény ezt teljesen elérte. Nem akart több lenni, ami, maga egyszerűségében vezetett végig a történeten, érzelmeken, családi kapcsolatokon. És nem az izgalomtól, nem a felismeréstől, nem azért, mert összeállt a kép, hanem mert rövidzárlatot kaptam, hogy ez mi a fészkes fene és egyáltalán mi a fityfirittyet akart szimbolizálni?

Hetek teltek el, és azóta is, ahányszor kihúzok egy széket és mielőtt leülnék pár pillanatig elgondolkodom, hátha lekoppanna… de még nem történt meg. Szürrealizmus nem az én világom, még mágikus realizmusba bújtatva se, pedig elméletileg nem is állna olyan messze a két stílus egymástól, de Kafkai alapoktól szinte senki nem tud elszakadni. Nagyon nehezen csúszott, pedig olyan jól indult az első pár oldalt kimondottan szerettem. Kiveszem a sütőből a tálcányi csokis muffint. Na, lássuk. Bekapok egy falatot. A vaj, a cukor, a kakaópor, tojás, liszt elegye lassan morzsolódik a számban. Az ízek lassan másnak adják át a helyüket. Ez nekem már megint a túl szürreális kategória. Túl misztikus, felbukkannak gondolatok, amik aztán mind elenyésznek, nincs benne igazán megfogható mondanivaló. Nem értem a célját, a családi élet viszontagságai? Vagy a különleges képességek? Vagy a felnőtté válás? Mióta először megláttam ezt a könyvet, vágytam rá. Lassan éreztem rá az ízére, mert fokozatosan fedi fel az egyes összetevőit; a különleges képességet, a családi életet, a baráti és szerelmi viszonyokat. De megérte az ismerkedést, mert a végére összeállt egy kerek egésszé és nem lehet egyszerűen túllépni rajta, hagy valamiféle utóízt maga után. Tele volt tetszetős szóvirágokkal, melyek olykor egészen elvarázsoltak. Kedveltem Rose-t és a megfogalmazott, de csak ritkán kimondott gondolatait. A könyv olyan akár a címében szereplő citromtorta.

Kívül habos-babos, édes-mézes, de amint lejeb merészkedsz és áttörsz a kemény cukormázon, úgy lesz egyre keserűbb. Úgy írnám le, hogy kissé szürreális. Mintha mindvégig a valóság és a valótlanság peremén ingadoznánk. Az alapötlet zseniális. Egyszerűen minden lehetőség adott volt, hogy valami különlegeset tegyen ezzel a tudással. Ám ez nem következett be. Kicsit értetlen voltam, amikor befejeztem és elérkeztem oda, hogy végleg becsukjam a könyvet. Ne értsetek félre! Szerintem tökéletesen sikerült! Imádtam amikor kiderült, hogy nem csak Rosenak van különleges képessége, hanem másnak is. Egy kicsit meg is könnyeztem. Ennek fényében azonban nem értettem a könyv lényegét. Konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga mindent lehetett volna kezdeni ezzel a regénnyel! Jól indult és jó befejezést is kapott, de a közepe botrányos lett. Különösen szomorú könyv. Lágyan, finoman, szinte észrevétlenül sodródunk a lapjaival, és nincs benne igazán semmi különleges, mégis különleges a maga módján. Egy citromtorta savanykás-édeskés ízével mutatja meg nekünk, hogy mennyi érzelem lakik egy-egy emberben. Azt, hogy valóban létezik az, hogy együtt élünk valakivel, és mégsem.

Konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga sokszor a saját családunkat sem ismerjük igazán, és hiába gondoljuk azt, hogy de igen, kellene, mert akkor lenne igazi a kötődés, mert lehet, hogy a tudás birtokában mégis másképp gondolnánk. Konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga sem jó. De beletörődni sem szabad a dolgokba. Kíváncsi vagyok, ha valaki megkóstolna engem egy ételem által, mit érezne ki belőle. Fájdalom, keserűség, szomorúság, remény, szeretet, vágyakozás? Vagy egészen mást, amiről én magam sem tudok? Akarom-e egyáltalán tudni? És a legfontosabb: el tudnám-e viselni? Talán nem is kellenek az ételek, elég ha mi magunk időnként magunkba nézünk, egyedül, csendben. És figyelünk. Rengeteg érzelmet megpendít a mű, de valahogy nem tudtam kiteljesedni általa, valami gátlót éreztem végig, nem tudom, mit. Az is lehet, hogy annyira igazat szól, hogy ez egyfajta természetes védelmi reakciót váltott ki belőlem, de az "konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga," hogy tényleg lehetett volna még mélyebbre ásni, még egy réteget megírni. Lehet, hogy akkor valóban megszakadt volna a szívem, de azt hiszem, nem bántam volna, mert van, hogy az ember vágyik egy kis különös szomorúságra. Inkább fura és beteges volt konyv: A citromtorta kulonos szomorusaga a könyv, mint mágikus. Sokszor azt éreztem a semmit akarja ezekkel kiszínezni. A vége tetszik, jó, hogy megtalálja a helyét. De elveszett lelkek mind. Azok a családok, amelyek együtt vacsoráznak, boldogabbak, mondta.